A szerzőt korábbi műveiben is foglalkoztatta a restség problémája. A Theophrastos jellemrajzai nyomán írott "Jellemrajzok" című művében (Új Mandátum, 1994.) is szentelt egy címszót a restségnek:
Nyilvánvaló, hogy a restség nem más, mint módfeletti óckodás a ránk háruló teendők ellátásától.
Rest az az ember, aki nem látja értelmét ágyát bevetni, hiszen "hamarost úgyis meg kell azt vetni". Lusta a kiflit kettészelni, így a vajat egyszerűen a felszeletlen kifli oldalára keni. Konyhájában egyre csak tornyosul a mosatlan, míg végül erőt vesz magán és kidob mindent a kukába, majd vásárol helyettük újakat; mindezt kényelemszeretettel és a praktikus új dolgok iránti olthatatlan vágyakozásával magyarázza. Kényelemszeretetében a kukát sem hajlandó levinni, a kuka kiürítésének fáradtságos munkáját csótányokra hagyja. Gondterhelt arccal mutat fejének egyik pontjára: "Légy szíves itt vakard meg!". Mikor kirándulni megy a baráti körrel - itt mindig kibukik a here-mentalitás az arra hajlamosakból - szóval egy ilyen kiránduláson a legrenyhébb lesz az, ki elsőként tesz megjegyzést a felfordulásra, a közösen készítendő kaja minőségére vagy más olyasmire, amiben bár kellett volna, de ő mégsem vette ki részét. Mikor ellenérvként hozod fel, hogy ő viszont nem más mint here-pimasz, felháborodik és a szégyenében duplán szorgoskodó barátnőjére mutogat: "ő helyettem is dolgozik". Napestig henyél, kellemes borzongással tölti el, hogy nincs semmi tennivalója az égadta világon; néha odáig vetemedik, hogy dicsekedjen ezzel: "Öregem, ma egész nap csak heverésztem, idonként ettem ezt-azt, benyomtam egy pofa sert, majd azzal kísérleteztem, hogy tudok-e elengedett kézzel pisilni, de amúgy egy gazszálat sem tettem keresztbe!". A lusta ember - miként a légtér molekula-tengerében cikázó villám - mindig a kisebb ellenállás felé vezető utat választja; ha nincs kész a házi feladat, ő "otthon felejtette a füzetét"; ha nagy a rendetlenség, ő "látja a speciális szisztémát a lomban"; ha sok a gyom a kertben, akkor szerinte "hadd éljenek az életrevalóbb növények, különben is azok tán még szebbek is". A lusta ember naplopó léhaságát tetszetős ideológiával igyekszik alátámasztani. A semmittevő tunyaságot azonban igen nehéz megmagyarázni, így kénytelen a "Lassan járj, tovább érsz"-eket sejtelmes bazsajgással kísérni, mintha birtokában lenne az elpazarolt idő áfiuma ellen való orvosságnak. Efféle medicina azonban nem létezik, s ha ezt szemére veted, sajátos belső logikával felvértezve csillapítja már-már háborgó lelkiismeretét: "az idő, bármiféleképpen használod is ki, ugyanúgy eltelik". Van egy speciális zuga a világnak, ahol a tétlenség, mihasznaság különös erkölcsi magaslatokba emelkedett. A pimaszul hivalkodó lustaság ott a "társadalmi rang" legékesszólóbb jele. "Öreg rozmár, nem szaroz már!" jelenti ki boldogan az "öreg csocsesz", ha már tagja a sorkatonák arisztokráciájának, a leszerelő állománynak. Ilyenkor a végletesen "elaggott" huszonéves már nem bír délelőtt felkelni, s "kockásra aludt fejjel", pizsamában csoszog ki a wc-be, valamikor a koradélutáni órákban; kezében göcsörtös bot, rajta csengő, mely arra hivatott, hogy figyelmeztesse a tapasztalatlan, hebrencs, ifjonti daliákat, nehogy véletlenül fel találják lökni a "vén iszapszemu ráját". Az "öreg mocsári vadkan" már nem tud meszes csontjaival lehajolni a leejtett sapkáért "mert még ki talál esni a szeme", így kénytelen erre megkérni a "csíkoshátú kismalacot". Megesik az is, hogy állapota olyannyira válságosra fordul, hogy kénytelen megkérni a fiatalokat: "Ti négyen vigyetek már ki ágyastól a századszintre a tv elé, hadd nézzem meg a nyugdíjasok musorát!", s mig a négy harcos viszi efféléket mormol: "Két öregkatona van a laktanyában: én, meg a Dózsa-szobor". Az "öreg csocseró" - más dolga nemigen lévén - az intravénás lerészegedésen töri a fejét. Az "öreg, mélytengeri, iszapszívó búgócsiga" egy óra alatt veszi fel surranóját (a ballábas felvétele utáni kimerültségtol közben elszenderedik).
A restség tulajdonképpen úgy is felfogható, mint az élvhajhászat egy speciális nevesített esete: a semmittevés élvezetének hajhászása; a semmit nem hajhászás gyönyörének hajhászása. Ebbol következőleg sem kevésbé, sem jobban nem szánalmas tulajdonság, mint az élvhajhászás. Idézetképpen pedig mi is állhatna itt más, mint Petőfi Sándor sorai:
"Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallósról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"
