A szerző saját meséjét dolgozta át mesemes verzióban. Az eredeti mese címe: "Borzontorz esete azzal, akinek sokkal, de sokkal több lába van", az eredeti mesét tartalmazó mesekönyv 2001-ben jelent meg az Új Mandátum Könyvkiadó gondozásában "Borzontorz esete a félszemű játékmacival" címmel. Az eredeti mese szövege:
Borzontorz esete azzal, akinek sokkal, de sokkal több lába van
Borzontorz nagyszüleinek volt egy szép és nagy vidéki háza. Ezt a kertes házat messziről fel lehetett ismerni, miután udvarának kellős közepén két olyan hatalmas fenyőfa ékeskedett, hogy tán még a falu templomtornyánál is magasabbnak tetszett. Borzontorz soha nem kérdezte, de mégis tudta, hiszen ez annyira nyilvánvaló volt: az egyik fát Nagyapa, a másik fát pedig Nagymama ültette, amikor még mindketten fiatalok voltak és elhatározták, hogy ott fognak élni együtt, amíg a világ világ. És a ház valóban úgy is nézett ki, mint ahol addig akarnak élni "amíg a világ világ": Az udvart sűrű gyep borította, egyik végében virágoskertet, a másik végében konyhakertet alakítottak ki a nagyszülők. Nagyapa mesterien metszett rózsabokrai, gyöngyvirág bokrai és különleges dísznövényei mellett egy hatalmas szőlőlugas vetett árnyékot a nyári konyha előtti teraszra. A konyhakertben a haszonnövények (gyümölcsfáktól a répáig) mind értő kezű gondoskodásban részesültek. Nagyapa minden áldozatot meghozott szeretett növényeiért; a legmodernebb szerszámokat (locsoló berendezést, permetezőgépet, motoros kapát) állította csatasorba, ha meg kellett őket védeni a természet viszontagságaitól. Még arra is volt gondja, hogy az esővizet összegyűjtse, mert tudta, hogy az ízlik igazán a növényeknek, nem pedig a csapvíz, amiben a vízen kívül még egy másik valaki is lakik, akit a tudósok Klórnak hívnak.
Ez a sok gondoskodás aztán meghozta a maga gyümölcsét. Láda számra állt az alma a hűvös pincében a csapra vert boroshordók és a kosarakban raktározott zöldségek, zsákba rakott krumpli mellett. Így aztán egész álló évben lehetett vígan lakmározni a sok finomságból. A leghidegebb, zúzmarás, jégvirágos téli napokon is lehetett jóízűen enni a nyári Naptól piros almából.
Nagymama ki is használta ezt a nagyszerű lehetőséget és mindig gondja volt rá, hogy ínycsiklandó lakomát kerekítsen az asztalra akkor is, ha a hideg téli szél fütyörészett az ereszről lelógó jégcsapok között, és akkor is, ha a szőlőlugas árnyékában hűsölve lehetett csak elviselni a nyári forróságot. Aki egyszer kóstolta, nem feledheti ízét Nagymama aranygaluskájának, kalácsának, süteményeinek. Aki pedig olyan szerencsés volt, mint Borzontorz, az időnként konyhaszekrény tetején szikkadt, dióbéllel hintett birsalmasajtot, máskor pedig a padlás gerendáin csüngve száradó, fűszeres kolbászt is majszolhatott. Ilyen csemegéket bizony sehol máshol kerek e világon nem lehetett találni, csak és kizárólag Nagymama boszorkányos ügyességgel vezetett háztartásában.
Jól is érezte náluk magát mindenki (gyakori volt arrafelé a vendégeskedés); még az ólban röfögő malacok a ketrecben heverésző tapsifülesek, a baromfiudvaron kotkodácsoló tyúkok (vagy ahogy Nagymama hívta őket: tikok) is. Nem is csoda, ha mindőjükre olyan mesterien főzött.
Hát ennek a csodálatos kertes háznak az udvarán heverészett Borzontorz az illatos fűben és nézegette az égen szaladgáló felhőket (hogy a nagy szülőfelhők hogyan terelgetik a kicsi, borzas gyerekfelhőket), amikor arra lett figyelmes, hogy valaki nagyon csiklandozza a hasát. Nem ám úgy, mint ahogy tréfás kedvű emberek szokták egymást csiklandozni, hanem annál sokkal, de sokkal jobban. Borzontorz nem tudott még számolni, de azt tudta, hogy ha valami "százszor jobban" csiklandik, az bizony sokkal jobban csiklandik. Ez esetben fogadni mert volna, hogy őt most "százszor jobban csiklandozza" valaki. Gyorsan felkapta fejét és látta ám, hogy a hasán egy nagyon furcsa valaki sétál éppen keresztül.
- Szervusz, hát te ki vagy? - köszönt illedelmesen a nagyon furcsa idegennek.
- Szervusz! - válaszolta emez és hirtelen megállt, ezzel a csiklandós érzés is nyomban abbamaradt. - Ne haragudj, hogy csak így a megkérdezésed nélkül átmászok rajtad, de azt hittem szunyókálsz. Tudod, nagy kerülőutat spórolok meg a hasadon keresztül, ami ennyi lábbal egyáltalán nem mindegy. Egyébként a becsületes nevem: Százlábú Sándor. Becstelen nevem pedig nincs.
- Nagyon örvendek a szerencsének - válaszolta Borzontorz - úgy sem láttam még ennyi sok lábat egyszerre. Nem sok ez a száz láb egyszerre?
- Tudod, az úgy van, hogy ami jó, abból a száz gyakran kevés, ami pedig rossz, abból a száz gyakran sok.
- Ez nagyon érdekes - állapította meg Borzontorz, aki még soha nem kapott egyszerre se száz gömb fagyit, se száz pofont, de mind a kettőt el tudta képzelni. - És mondd - folytatta - persze csak ha nem sietsz nagyon, miért van neked ennyi lábad?
- Nem sietek - válaszolta kedvesen a Százlábú Sándor - legalább kipihenem a hasmászás fáradalmait és egyébként is szeretem saját száz lábam történetét mesélni.
- No, akkor hadd halljuk - mondta Borzontorz és két karját összekulcsolva feje alatt kényelembe helyezkedett. Nagyon kíváncsivá tette, amit eddig hallott, különösen pedig Százlábú Sándor büszke tekintete.
- Tudod, az úgy volt, hogy az én őseimnek nem volt mindig ennyi lába. Szépapámnak például hetvenhét lába volt, szépanyámnak pedig nyolcvanöt.
- És jól megértették egymást?
- Hát épp ez az, hogy nem. Szépanyám állandóan a zokni mosásra panaszkodott. Éppen elég baja volt szegénynek a maga rengeteg lábával, lehetett volna szerinte szépapámnak legalább egy kicsit kevesebb. Szépapám persze az ilyen zsörtölődéstől mindig megsértődött, mondván, hogy ő bizony nem giliszta, akinek nincs szüksége lábra, meg különben is, ha nem tetszik, akkor szépanyám menjen inkább feleségül a kígyóhoz, vagy a meztelen csigához.
- Szóval hadilábon álltak.
- Azon bizony! Összesen százhatvankettő darab hadi lábon. Szépapám mindig avval érvelt, hogy ő végzi a férfimunkát: kerítésfestést, kapálást a kertben, autószerelést, meg a barkácsolást, ezért aztán szépanyámnak kell mosogatni, porszívózni és a lábnyomokat felmosni. A házimunkára szerinte egyébként is alkalmasabb volt szépanyám, mivel neki nyolccal több lába (vagy ha úgy vesszük: keze) volt.
- Ez tulajdonképpen igazságos is, nemde?
- Nem egészen, ugyanis szépszüleimnek nem volt se kerítése, se autója, és barkácsolni sem kellett náluk soha semmit. Viszont feltörlendő lábnyom az volt rengeteg. Mind a ketten léptek egyet, máris nyolcvanegy nyomot hagytak maguk után.
- De azért szerették egymást?
- Tulajdonképpen igen. Szépen fel is nevelték ükapámat, akinek szülei sok veszekedése miatt csak tizenegy lába lett. Ükapám is úgy gondolkodott, hogy minél kevesebb a tappancs, annál kevesebb a gond, úgyhogy elvette a hatlábú ükanyámat. Kétségtelenül kevesebb gondjuk volt a házimunkával (szüleikhez képest elenyésző mennyiségű lábnyomot hagytak maguk után). Viszont hamar meg kellett tanulniuk, hogy csak addig nyújtóztathatják lábikóikat, ameddig a takarójuk ér. Kevesebb lábhoz pedig rövidebb takaró dukált; kevesebb lábbal nehezebben jutottak messzire az életben. Ükanyám gyakran szemére is vetette ükapámnak, hogy csak lógázza a lábát, ahelyett, hogy végre valahára megvetné azt valahol. Szegény ükapám ilyenkor csak hebegett-habogott és arra próbált hivatkozni, hogy a lónak csak négy lába van, mégis megbotlik.
- De azért szerették egymást?
- Tulajdonképpen igen. Szépen fel is nevelték dédanyámat, akit arra tanítottak, hogy igenis válasszon magának olyan párt, akinek legalább olyan sok lába van, mint neki. Dédanyámnak ugyanis nem kevesebb, mint kilencven lába volt. Ükszüleim úgy gondolták, hogy ők eleget nélkülözték a lábakat, legalább az ő gyermeküknek ne kelljen lábatlankodnia annyit. Dédanyám talált is magának egy daliás kilencvenlábú vőlegényt, akiből lett az én dédapám. Mindketten hasonló módon gondolkodtak nemcsak sok, de nagy lábon is éltek. Dédapám szórta a pénzt a cimborákra, éjt nappallá téve lábteniszezett, dédanyám pedig igencsak szeretett cicomálkodni: folyton-folyvást lábtyűket vásárolt. Amikor fogyni kezdett a pénzük, akkor derült csak ki, hogy problémák vannak. Egyszer például, amikor síelni készültek, kiderült, hogy már nincs annyi pénzük, hogy mindketten útra keljenek. Dédapám azt javasolta, hogy a kettőjük pénzéből csak ő menjen el síelni, így mindketten jobban járnak: ő vígan elmegy síelni, dédanyámnak meg több pénze marad. Volt erre olyan ribillió, hogy csak na! Dédanyám hangosan kiabálva hánytorgatta fel, hogy neki már amúgy is mind a kilencven lábára egy számmal kisebb cipőt vettek "takarékosságból", és hogy elege kezd lenni abból, hogy őt lábtörlőként használják.
- De azért szerették egymást?
- Természetesen igen. Szépen fel is nevelték nagyapámat, akit annyira elkényeztettek, hogy neki egymagában több lába volt, mint kettőjüknek összesen. Száznyolcvannyolc! Arra nevelték, hogy a párválasztásnál vigyázzon a sok lábával. Egy családban pontosan elég, ha egy ilyen előkelőség akad. Így lett nagymamám egy huszonhét lábú hajadon. Szegény nem is nagyon jutott szóhoz otthon. Csendesen, visszahúzódva suvickolta férje-ura rengeteg cipőjét és féltékenyen figyelte, hogy milyen úri módon szedi azt a rengeteg lábát az ő ura és parancsolója. Mindenből több jutott Nagyapámnak, még az ennivalóból is. Ahhoz, hogy több lábon tudjon állni, többet is kell ennie - mondta. Hamarabb feküdt és később kelt, merthogy a több lábnak pihenésből is többre van szüksége. Szegény Nagyanyámnak a családjából is kevesebb jutott. Minden karácsonyt a soklábúak előkelő társaságában kellett töltenie, de még a hétvégi családi vacsorákat is. Ott hallgatta szegény, hogy az úrinép hogyan élcelődik az ő szüleivel, s állítja pellengérre az ő egyszerű származását. Így aztán Nagymamám elvesztette saját régi családját, de újat sem teremtett helyette: ő lett a "mostohalány" Nagyapám régi családjában. Nem csoda hát, ha minden reggel bal lábbal kelt ki ágyából.
- De azért szerették egymást?
- Tulajdonképpen igen. Szépen fel is nevelték anyámat, egy gyönyörű, hatvanhét lábú lányt. Nagymama nem hagyta, hogy nagyapám családja félrenevelje, szép és tanulságos mesékkel altatta el minden este. Anyám tudta, hogy saját családjában se ő nem, se pedig leendőbelije nem a legfontosabb. Ő a fele annak, ami mindkettőjüknek a legfontosabb: egymásnak. Ezért hívják majd őt, ha férjhez megy "fele-ség"-nek. Meg is találta ehhez a párját: apát, a harminchárom lábút. Eszébe sem jutott lenézni apát a kevesebb lába miatt, hiszen tudta, hogy az a kevesebb láb viszont erősebb és ennek ő nagyon örült. Apa pedig egyáltalán nem irigykedett anya sokkal több lábára, hanem annak örült, hogy az ő feleségének ennyi rengeteg csinos lába van. Így aztán mindketten örülhettek annak, hogy van egy csomó erős lábuk, meg egy csomó csinos lábuk. Mindketten tudták, hogy apa az Okosság és Rendesség Király, anya pedig a Szépség és Aranyosság Királynő, pedig soha nem indult el egyik sem a Mr. Okosság-Rendesség, vagy a Mrs. Szépség-Aranyosság Világvetélkedőkön. Ha a Tv-ben láttak ilyesmit, mindig megjegyezték egymásnak: "okos, meg rendes, de azért te sokkal okosabb és rendesebb vagy", illetve, hogy "szép, meg aranyos, de nálad nincs szebb és aranyosabb!" Így aztán minden este oda ment haza a lábuk, ahová a szívük húzott. Apa nem sajnált néha egy-egy szál rózsát venni anyának, még akkor sem, ha a virág pár nap múlva elhervadt és anya sem csak akkor simogatta meg férjét, ha éppen borzos volt a haja.
- Tehát szerették egymást.
- Na, látod, ők szerették csak igazán egymást! Meg is születtem nekik hamar, mégpedig úgy, hogy pontosan száz lábam lett. Annyi, mint apám és anyám lábainak száma összesen. Nem irigyeltek. Örültek, hogy amit lehetett, nekem adtak. Nyugodt lelkiismerettel engedtek utamra, én pedig jó szívvel keltem útra, mert már nagyon vártam, hogy egy ugyanolyan nagyszerű saját családot alapítsak, mint szüleim. Ők azt tanácsolták, hogy egy hasonlóan gondolkodó százlábú lányt keressek magamnak. Meg is találtam.
- És nagyon szeretitek egymást?
- De még mennyire!
- Mennyire?
- Annyira, hogy már meg is született a kislányunk. Egy aranyos kis százlábú csemete.
- Gratulálok!
- Megfogadtuk az asszonnyal: úgy neveljük, ahogy a szüleink bennünket, így aztán mindenkinek százlábú gyermekei lesznek. És ez nagyszerű dolog!
- Valóban. És amennyire én tudom, manapság már nincsenek is huszonhárom, meg negyvenkilenc lábúak
Jó nektek, állatoknak - tette még hozzá elgondolkodva Borzontorz.
- És ha nem haragszol, akkor én most elindulok haza, már nagyon várnak.
Borzontorz még nagyon sokáig nézte, hogy hogyan araszolgat Százlábú Sándor a nyári konyha melletti fáskamra - az édes otthon - felé. Éppen eltűnt a gyöngyvirágbokrok húsos zöld levelei között, amikor Nagymama és Nagyapa ebédelni hívták Borzontorzot. A két hatalmas fenyőfa árnyékában heverészve még szembeötlőbb volt Borzontorz számára, hogy mindkét nagyszülőnek pontosan két darab, azaz egy pár lába van (ahogy a szülőknek és ahogy neki is). "Értem már -futott át Borzontorz agyán - hogy miért párválasztás a párválasztás! Választanunk kell a magunké mellé még egy pár lábat."
Ha eljön az ideje, nagyon észnél légy, mert különben - bármennyi lábon állsz is - könnyen megbotolhatsz.
