A jó cselekedet gyakorta nem érthető, "nem látható" annak mibenléte. Sőt, az is megesik, hogy a jótevőt hülyének nézik. A hülyét és a jót azonban teljes bizonyossággal meg lehet különböztetni egymástól, ha annak szempontjából szemléljük cselekedetét, akivel a jót megcselekedte. Ő egészen bizonyosan csalhatatlan tisztasággal látja, hogy jótevője jóságos volt-e, avagy hülye. A szerző ugyanezt a gondolatot
Ezen mesemes gondolati előképe a szerző "Borzontorz esete a félszemű játékmacival" című mesekönyvében (Új Mandátum Könyvkiadó, 2001.) található, mégpedig a kötet címadó meséjben. Összehasonlításképpen álljon itt az alap-mese teljes szövege:
Borzontorz esete a félszemű játékmacival
Borzontorz és Anya gyakran mentek együtt vásárolni. Anyának folyton-folyvást volt valami vásárolni valója, Borzontorz pedig szeretett mindenfelé elkalandozni, úgyhogy ők ketten nagyon jól egymásra találtak. Nemcsak a boltokban történtek izgalmas dolgok, sőt! Igen gyakran nem az jelentette az igazi nagy izgalmat, amikor Anya beemelt valami újfajta mosogatószert a bevásárló kosárba, aminek Borzontorz közel sem tudott annyira örvendezni, mint Anya, hanem például az út az egyik bolttól a másikig. Ilyenkor lehetett galambot etető öregnénikkel, virágot szívük hölgyének átadó szerelmes ifjakkal, villamos után szaladó utast előzékenyen megváró villamos vezetőkkel és más hasonló furcsábbnál furcsább szerzetekkel találkozni.
Az utcákon még koldusok is akadnak, sőt, mi több: olyanok is, akik pénzt adnak a koldusoknak. Eleinte Borzontorz sehogyan sem tudta megérteni, hogy miért ad valaki pénzt csak úgy, minden további nélkül másnak, aki azért egyáltalán nem dolgozik meg, csak fancsali képet vág. Egyszer aztán Anya megmutatta neki, hogy milyen dolog egy nagyon öreg és nagyon szegény néninek enni adni. Borzontorzzal együtt meghívták a nénit egy hamburgerre, aki olyan kedvesen nézett a máskor egyébként fancsali ábrázatával, hogy az valóban jó volt Borzontorznak is. De azért még mindig nem értette, hogy miért jó enni adni a koldusnak. Ezt még akkor sem értette meg, amikor Anya egy másik koldusnak nem enni adott, hanem csak egyszerűen egy pár forintot nyomott a markába.
- De Anya! Ebből a pénzből nekem is vehettél volna rágógumit, vagy fagyit - fortyant fel.
- Nézd meg, a koldus bácsi is ad enni a saját kiskutyájának!
És valóban, a kóbor kutyus is kapott ingyen enni a koldustól. Borzontorz érezte, hogy a koldus is, a kóbor kutyus is jobban rászorul a segítségre, mint ő a rágógumira, meg a fagyira, de azért mégis: olyan finom a csoki fagyi, hogy ő még mindig nem értette teljesen ezt a nagy ajándékozósdit.
Egyszer meg Anya észrevett egy olyan autót a parkolóban, amely mellett lejárt a parkolóóra. Gyorsan előkapott egy pár pénzérmét és bedobálta az automatába. Még csak nem is ismertesem a sofőrt, sem az autót! "Hát ki érti ezt?" - füstölgött magában Borzontorz.
Anya azt is mondta Gyöngynek, Borzontorz testvérének, hogy az iskolában a becsomagolt uzsonnát (ha már nem éhes) adja oda annak az osztálytársának, aki viszont éhes.
- Anya, ha iskolás leszek majd, akkor nekem is így kell?
- Igen - felelte Anya
- De miért?
Anya azonban magyarázat helyett emlékeztette Borzontorzot, hogy milyen jó volt, amikor Borzontorz Gyöngynek félretett egy kockacukrot, hogy ha majd testvére hazajön a táborozásból, neki is legyen.
"Jó-jó - gondolta Borzontorz -, de akkor én már kaptam egy pontosan ugyanolyan cukrot, úgyhogy az, amit Gyöngynek félretettem, már egyáltalán nem hiányzott!"
Azt sem értette, hogy miért kell vért adni; karácsonyra, húsvétra üdvözleteket küldeni fűnek-fának; órákig bíbelődni az ajándékok becsomagolásával (mikor úgyis egyszer ki kell csomagolni)! Anyáék egyszer még azt is megcsinálták, hogy egy ismerős bácsinak elküldték levélben a bácsiról szóló újságcikket, meg azt, hogy "gratulálnak". Anyáék mindig megdicsértek mindenkit, aki jól végezte dolgát, a büfésnek például soha nem mulasztottak el borravalót adni.
Mindezt nem igazán értette.
Borzontorz nagyon szeretett rajzolni. Amikor arra kérték, hogy ennek, meg annak mondjuk a szülinapjára ajándékból rajzoljon, néha bizony elment a kedve az egésztől!
"Miért? Miért? Miért?" - gondolta, de a válasz még váratott magára.
Aznap is furcsán érezte magát. Tudta, hogy szülei minden évben átnézik a teljes családi ruhatárat, s azokat a ruhákat, amelyeket már régen nem hordtak összegyűjtik és odaadják olyanoknak, akiknek azokra még szükségük lehet. "Na, tessék - gondolta - nem rég egy egész zsák holmit elajándékoztunk, most meg bejárjuk az egész várost, hogy vegyünk magunknak! Nem értem. Nekünk miért nem ajándékoznak ruhát?"
- Gyere csak, kisfiam - szólt Anya -, itt majdnem olyan minden, mintha ajándékoznák. Itt minden csupa olcsóság. Az emberek ide hozzák, amitől meg szeretnének szabadulni, de nincs kinek elajándékozni.
- Nahát! Ez meg hogy lehet? Nem tudják elajándékozni? Na, erre kíváncsi vagyok! Hova megyünk? - kérdezte Borzontorz.
- A "túrkálóba" - felelte Anya.
Mindez nagyon izgalmasan hangzott és kellően fel is csigázta Borzontorz érdeklődését. Lelki szemei előtt már látta is, amint Anyával bemennek egy nagy terembe, ahol óriási kupacban felhalmozott, mindenféle földi jóban eltemetkezve kúsznak-másznak négykézláb
Belépve a "túrkáló" ajtaján azonban kicsit csalódnia kellett. "Hiszen ez egy olyan bolt, mint az összes többi" - gondolta. Keserűen vette tudomásul, hogy itt bizony nem lesz semmiféle kúszás-mászás, csak illedelmes sétálgatás, nézelődés a szépen vállfára sorba rakott ruhák, vagy polcokon sorjázó cipő között. Ugyan úgy, mint bármely másik boltban. Volt ott ugyan egy-két nagyobb láda, melyben mindenféle dolgok (sálak, kispárnák, zoknik) hányódtak halomban, de azokban a ládákban meg nem lehetett kúszni-mászni, mert ahhoz bizony kicsik voltak. Azokba semmi esetre sem fért volna bele Anya, de még Borzontorz sem.
Egy ilyen láda sarkában ücsörgött szomorúan egy félszemű maci
- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte tőle Borzontorz. - Szerintem te csak tévedésből ücsöröghetsz itt, végtére is te egy játékmaci vagy, vagy nem?
- Bizony játékmackó vagyok, illetve csak voltam - felelte szomorúan a félszemű maci. - De így fél szemmel már biztosan nem lehet velem úgy játszani, mint amikor még új voltam és megvolt mindkét szemem! Ezért hoztak ide.
- Ugyan, ne bolondozz már - vigasztalta Borzontorz - szerintem pontosan ugyanolyan jókat lehet veled játszani, mint bármelyik másik játékmacival.
Borzontorz megsimogatta és érezte, hogy a maci bundája milyen selymes tapintású.
- Meg aztán a hónom alatt van egy kis lyuk, amelyiken keresztül néha kicsit hull a fűrészpor belőlem. Úgyhogy nem mehetek bele a gyerekek ágyába, mert ott koszt csinálok.
- Úgy látom, van rajtad több folt is. Biztosan meg lehet foltozni a hónod alját is - próbált lelket önteni Borzontorz a csüggedten nagyokat sóhajtozó maciba.
- Nem kellek én senkinek - folytatta a félszemű maci, aki szemlátomást örült, hogy legalább akadt valaki, akivel beszélgethet. - Bezzeg régen, amikor még fiatal voltam együtt aludtam a gyerekekkel. Őriztem az álmukat. Csendben, mozdulatlanul ültem a rácsos ágy sarkában, figyeltem a félhomályban, hogy hogyan alszik el a többi játék. Még emlékszem, hogy a csillárra függesztett fa helikopter hagyta abba utoljára a himbálózást, legtovább pedig a gyerekszoba plafonjára festett csillagok pislákoltak.
Borzontorz észrevette, hogy a maci megmaradt szeme egyre fényesebben csillog, mintha egy könnycsepp készülne kibuggyanni.
- Volt, hogy a gyerekek nem aludtak el rögtön. Nagy bánatukban, vagy nagy örömükben még sokáig fent voltak: megbeszélték velem a történteket. Én persze mindig meghallgattam őket türelmesen. Volt arra is példa, hogy más, új játékok is velünk aludtak. Én soha nem tiltakoztam, nekem a legnagyobb öröm az volt, ha a gyerekek örültek. Ha pedig szomorúak voltak azzal vigasztaltam őket, hogy hagytam a hasam simogatni. Nézd csak meg, itt egy picit ki is kopott a bundám!
Borzontorz pedig karjába vette a félszemű macit és megnézte közelről a sok apró gyerek-kéztől kikopott bundát a hasán. Bizony sok-sok bánatot és szeretetet "elsimogathattak" ott, mert itt-ott nagyon kikopott.
- Kipróbálhatom? - kérdezte a macitól.
- Juj, de jó lenne! - kiáltott fel lelkesen a játékmaci, fél szemét lecsukta és elnyúlt Borzontorz karjaiban, aki óvatosan megsimogatta az erősen kikopott játékmaci-hasat. "Ez a has nem akármilyen has - gondolta - valóban nagyon ért a gyermekekhez, hiszen olyan jó simogatni!"
A simogatás még több emléket ébresztett fel a játékmaciban:
- De nehogy azt hidd, hogy én csak a hasamat vakartattam egész idő alatt! Nem! Bizony elég gyakran részt vettem veszélyes kalandokban is. Néha meg - persze csak játszásiból - én voltam a vérszomjas medve a vadnyugati vadászatokon. Nagyokat estem, zuhantam; erről tanúskodik a bundámon ez a sok toldás-foldás. Én ezt is ugyanolyan örömmel tettem, mint azt, amikor együtt ünnepelt a család és én a polcon, helyemen ülve végignéztem, hogy felgyulladnak a csillagszórók a karácsonyfán, vagy elfújja valaki a születésnapi tortán a gyertyákat.
- És itt nem játszik veled senki? - kérdezte Borzontorz.
Sajnos nem! Néha rám néz valaki, de amint észreveszi, hogy kopott a bundám, toldott-foldott, no meg, hogy hiányzik az egyik szemem, nyomban odébb áll. Zárás után a takarító nénik néha leporolnak, arrébb raknak, van aki szól is hozzám egy-két szót, de nem komolyan, csak úgy tréfából. Fogalmuk sincs, hogy én egy igazi játékmaci vagyok. Azt hiszik bolti áru vagyok.
- És az ünnepek? - kérdezte sajgó szívvel Borzontorz a félszemű macitól.
- Itt még ünnep sincs. Olyankor bezár a bolt. Villanyoltás után csendben kuksolok itt a sötétben és figyelem az utcáról beszűrődő zajokat. Néha behallatszik a szilveszteri trombitálás, vagy egy-egy foszlány a karácsonyi dalokból, amint megáll egy autó a bolt előtt és a pár pillanatra kinyíló ajtó hallani engedi a rádiót. Ilyenkor eszembe jut a bölcső fölött körben forgó, felhúzható játékszer, ami halkan, csilingelve játszik karácsonyi dalokat.
- Nekem még megvan az ugyanilyen sárgasapkás zenélő bohócom!
- Jó neked - mondta ismét elszontyolodva a játékmaci, miközben megmaradt szeméből kicsordult egy könnycsepp. - Itt az ilyesmi ismeretlen. Minden este egyszerűen lekapcsolják a neonvilágítást a boltban és kész. Itt szomorkodom a sötétben egymagam.
- És mondd! Hogy kerül ide egy ilyen jószívű, kedves, aranyos játékmaci?
- Ez a történet bizony elég hosszú! A lényeg az, hogy akinek én voltam a kedvenc játéka időközben felnőtt. Előbb csak iskolás lett. A játékok egyre hátrább szorultak a polcokon. Tankönyvek kerültek a helyükre. Azután az egész gyermekszoba átrendeződött, a játékok szekrények mélyére kerültek. Így kerültem én is egy nagyon sötét szekrény mélyére, összezsúfolva mindenféle régi kacattal. Éveken át rám se nyitották az ajtót, ott porosodtam egy régi csörgőóra és egy bogárgyűjtő között. Azt mondják, hogy akinek én a kedvenc játéka voltam felnőtt lett, elköltözött, engem pedig ottfelejtett. Egy festés előtti pakolászás, nagytakarítás során aztán előkerültem porosan, félszeműen, szomorúan. Azt mondták nem adnak oda rokon kisgyerekeknek, mert ilyen maci nem kell senkinek. Aztán összepakoltak mindenféle régi rongyokkal együtt egy nagy zsákba és elhoztak ide. Azóta itt gubbasztok
A félszemű maci nagyot sóhajtott és elhallgatott
- Merre vagy Borzontorz? - szólalt meg a távolból Anya.
Borzontorz nem válaszolt, nem is szaladt oda Anyához. Szótlanul megvárta, hogy Anya jöjjön oda hozzá. Aztán nagyon komolyan megszólalt:
- Vegyük meg!
- Ezt a macit szeretnéd? - Anya fürkésző pillantást vetett Borzontorz új barátjára. - De hiszen csupa kosz, kopott a bundája, nem is beszélve arról, hogy a fél szeme hiányzik.
Borzontorz kétségbeesetten nézett a félszemű macira, várta, hogy majd Anyának is elmondja milyen szomorúra fordult a sorsa, de a maci nem szólalt meg, csak csendesen, szomorúan meredt maga elé. "Nem baj - gondolta - majd én elmondom, mit szeretnénk."
- Felvarrunk neki egy másik szemet is otthon. Befoldozzuk a hóna alatt lyukas bundáját. Egy kicsit megmosdatjuk. Este majd együtt hallgatjuk a felhúzható zenélő bohócot. Ott lesz velünk karácsonykor. Osztozik velünk örömben-bánatban. Együtt játszunk, messze űzzük az unalmat. És majd nagyon, de nagyon jó lesz neki.
Borzontorz szíve egy pillanatra nagyon összeszorult a gondolattól, hogy Anya esetleg mégsem veszi meg a viseltes félszemű macit. Úgyhogy elcsukló hangon még hozzátette:
- Nem szereti őt senki.
- Jól van, no ! - egyezett bele Anya a dologba és beültette a macit a bevásárló kosárba, aki olyan hálásan nézett a fél szemével, hogy kettővel sem lehetett volna jobban.
Csak kívülről nehéz eldönteni, hogy valaki jószívű, vagy buta; ha veled tesznek jót biztosan tudni fogod, hogy mi az igazság!
